Támogatás nélkül, önerőből tartják fent már három éve a programot. Még a zenekar fellépéséért kapott honoráriumot is ebbe forgatják: az útiköltségre, gitárok vásárlására. Anti azt mondja, ez lett a hivatása. Tudja, hogy ahol nincs pénz infúzióra, erre sem lesz, így hát csinálja, bármi áron.
“Ha tizenhét évet beleöltem abba, hogy ismert legyek, ebbe még akármennyit beleteszek – jelenti ki Antal.
Nagy igény lenne ránk, de most csak kéthetente mehetünk. A kórház nem tud támogatni minket, a játszószobát is megszüntették, az óvó nénit is el kellett küldeniük harminc év után, olyan nehéz helyzetben van az egészségügy.”
A végső céljuk egy gyógyító, zenei ház létrehozása Budapesten.
„Mellénk állt már többek között Palya Bea, Mező Misi, Szabó-Kimmel Tamás, Szalonna, Szekeres Adrien és Dolhai Attila. Sok zenész felajánlotta azt is, hogy eljönnek tanítani.”
Az adó egy százalékából szeretnék majd finanszírozni mindezt, és ha sokan megismerik őket, ez az álom valóra válhat.
“A hangszerben magában nagy energia van. Kezdetben én is azt hittem, hogy a virtuozitás a lényeg, az indít el valamit – folytatja Antal. Persze fontos a tudás, hogy biztonsággal zenélsz, de a harmóniák sokkal lényegesebbek. Tudom, hogy hangokkal fel tudok pörgetni, de meg is tudok nyugtatni bárkit, és ennek nagy hasznát veszem. Kezelések után így feldobhatom a gyermekek hangulatát egy pörgős latin zenével, funkyval, vagy egy lágy dallammal elaltatom őket, mint egykor az édesanyjuk. Nagyon figyelem a rezgéseket, még a lábujjaikat is nézem, miképp reagálnak. Azt is mindig beállítjuk együtt, milyen hangerőt bírnak el. Aztán egy idő után pontosan érzem azt is, mikor elég, mennyi az, amit a kis beteg be tud fogadni. Ez szerintem ösztönös érzék, nem tanulható. Sajnos a sikeres kezelés még nem gyógyulás, az öt kritikus évben is fontos, hogy figyeljünk a kicsikre, így nagy hangsúlyt fektetünk az utógondozásra. Egy közösség épült körénk, amit a tiszta zene tart össze. És a maszkok nélküli őszinteség. Hiszen egy onkológián szétroppan minden álarc.”
